2011.05.28.
01:00

Írta: bikmakk

"Árulók" Belgrádban – "igaz szerbek" Újvidéken

Različiti smo! (De melyik melyik? Pétervárad az első.) 

 

Belgrád. A nemzeti eszmét a nemzetköziség jegyében ideiglenesen háttérbe szorító egykori Jugoszlávia milliós, már-már kozmopolita, "harmadikutas" fővárosa. A joviális, pocakos államférfi (horvát mini-Churchill), a csöppet sem puritán (mondhatni anti-Kádár) Broz büszkesége. Valahai török čaršija helyén rekordidő alatt felépült kommunista szeráj. El nem kötelezett (de lekötelezett!) fekete-afrikai, arab és délkelet-ázsiai egyetemisták olvasztótégelye. Folyók és parkok városa, állandó építkezések és beruházások helyszíne. A világ legnagyobb összefüggő lakótelepe. Szocreál házak és rengeteg fa mindenütt. Nyugati rendszámú autók, első osztályú konyak, irigylésre méltó éjszakai élet. Mikrofon a falban.

Újvidék. A Duna Gibraltárjának is nevezett péterváradi erőd terpeszkedő ellenpontja, a délről (Koszovó felől) Magyarországra vándorolt, tehát a törökségbe beolvadni nem akaró, karakán, harcos szerbek – katonai határőrvidék! – egyik legnagyobb letelepedési hullámának célpontja. Az elnéptelenedett magyar falvak helyén 1694-ben megalapítják a később "szerb Athén" néven tisztelt Neoplantát, melyet már akkor többnyire mindenki így hív: Novi Sad, de egyes császári térképeken sokáig minden finomkodás nélkül csak ennyi áll: Ratzen Stadt. Alig százötven évvel később már népesebb, mint maga Belgrád, pedig szó szerint a semmiből jött létre. Ehhez persze magyar és német lakosok is kellettek, de azt fontos tudni, hogy a város története során a kezdetektől mindvégig a szerbek vitték a prímet, multikulti ide vagy oda. A tarcali oldalon található Karlócával együtt összességében az egész szerb nemzet – éljenek bár Magyarországon vagy az Oszmán Birodalomban – intellektuális és vallási centrumává vált. Nem volt kérdés, hogy a '48-as karlócai követelések között előkelő helyen szereplő Szerb Vajdaság (mint a Magyar Királyságon belül létrehozandó autonóm terület) központja Újvidék kell, hogy legyen. Ez az álom csak az I. világháború után valósult meg. Az 1942-ben magyar részről itt elkövetett vérengzések pedig a szerb néplélek különösen fontos és módfelett fájó pontjára tapintottak rá. Ha a tüzet egyszer felszítják, nehéz kioltani. 

Olvasom a Ratko Mladić letartóztatásáról és az ennek kapcsán szerveződő utcai demonstrációkról szóló híreket. Az első pár nap alatt Újvidéken óvatos becslések szerint is több mint ötször annyian fejezték ki nemtetszésüket, mint ahányan a fővárosban tették ugyanezt. (A vasárnap esti belgrádi zavargások utólag felülírják ezt az adatot.) A Demokrata Párt helyi székházának ostromához hasonlót sem lehetett Belgrádban tapasztalni. A hagyományos magyar, vagy inkább régi-vajdasági mentalitás védekező reakciója az ilyesmire az szokott lenni, hogy hát a sok betelepülőnek köszönhető mindez, tehát a zavargásokat a dógyosok követték el. Az előző bekezdésben arra próbáltam rámutatni, hogy a vajdasági szerbek bizonyos tekintetben mindig is dógyosok voltak, igaz, jó részük már régebb óta helyben lakik annál, mintsem hogy nyíltan és őszintén jöttmentnek nevezhetnénk őket. Azt azonban el kell fogadnunk, hogy a 16. század óta gyakorlatilag mindig azok vándorolnak észak felé, akiknek van veszteni valójuk. Tehát azok, akik úgy érzik, identitásuk domináns pravoszláv/szerb nemzetiségi elemét veszély fenyegeti. Ebből a szempontból mindegy, hogy a törökök, a kommunizmus vagy a koszovói albánokkal való konfliktus a hatóerő. Észak mindig befogadja a menekülőket.

A modern szerb nacionalizmus nem máshol, mint a történelmi Magyarországon született, méghozzá 1848-49-et megelőző nemzeti ébredés korszakában. Innen terjedt tovább dél felé. Ha úgy tetszik, a vajdasági szerbek és a Határőrvidék lakossága oltotta be  vele az Oszmán Birodalom ortodox vallású alattvalóit. A huszadik század kilencvenes éveiben aztán fordult a kocka: Milošević Rigómezőn hirdette meg programját és főleg Dél-Szerbiában építette ki szavazóbázisát, mégpedig a kisvárosi-paraszti lakosság körében. Ugyanakkor Belgrád központi kerületeiben egyszer sem tudott választást nyerni. Ennek nyomán de részben ettől függetlenül Vajdaságban (kissé késleltetve) Šešelj eszméi lettek fokozatosan egyre népszerűbbek. Meg lehet nézni a korabeli választási eredményeket. Persze az ottani talaj már amúgy is termékeny volt.

Más. Van egy régi teóriám arra, hogy miért olyan a kapcsolatunk a szlovákokkal, amilyen. A vak is látja, hogy mennyire frusztráltak és mennyire elkeseredetten próbálják szlovákosítani az országuk történelmét, visszamenőlegesen is. (Ez részben érthető, részben persze igazuk is van, de azért egy középkori Csák Mátét kikiáltani "szlovák hősnek" több mint vicces, mivel a modern értelemben vett nemzetiségek akkor még biztosan nem léteztek.) A lényeg az, hogy mivel a jelenlegi Szlovákia teljes területe a történelmi Magyarország része volt – ráadásul utóbb a csehektől is "sikeresen" elszakadtak –, egyszerűen nincs egyfajta 100%-ban magyarmentes bázis mögöttük, azaz egy olyan országrész, mely már a 19. században – a népek hajnalán vagy egy kicsit később, de mindenképpen történelmileg kedvező időpontban – kivívta függetlenségét egy másik Birodalommal szemben. Romániában ugyebár ott a Regát, Szerbiában pedig az 1878-ban létrejött királyság (lényegében a mai Közép-Szerbia, Koszovó és a Szandzsák nélkül). Érdemes lenne eljátszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha (tudom, villamos és áramszedő...) a törököknek sikerül a huszadik századig ellenőrzésük alatt tartani ezt a területet, beleértve Belgrádot is. Nagyobb összegben fogadni mernék rá, hogy a szerbek ma a szlovákokhoz hasonlóan frusztráltak lennének, legalábbis a velünk való kapcsolatok terén. Persze az ő Pozsonyuk Újvidék lenne. Ezek után azt hiszem érthető, hogy miért nem támogatom a teljesen független Vajdaság létrejöttét. Hát kell nekünk egy újabb Szlovákia? :-)

komment

süti beállítások módosítása