Nem állítom, hogy elsőre nem fekszi meg az ember gyomrát, de sosem késő szembenézni a múltunknak ezzel az oldalával (lásd újvidéki vérengzés, csernovai sortűz, Tiszaeszlár, ilyesmik). Azt sem állítom, hogy ne lenne elfogult az író, bár azt is el kell ismernünk, hogy élete második felében saját román népét még a magyaroknál is jobban megvetette. Így lett belőle francia filozófus, aki állítólag egy idő után már nem is volt hajlandó többé megszólalni az anyanyelvén.
Az utóbbi hónapokban kissé hanyagoltam a románokat, már ami az írókat illeti. A délszláv (különösen szerb és bosnyák) népek kultúrájának és életük minden apró rezdülésének szemlélése (kutatásnak azért nem nevezném) teljesen felemésztette az erre szánt időm tekintélyes részét. Pedig hajdan, Kiss Gy. Csaba fakultatíve hallgatott zseniális Közép-Európa szemináriumai idején (nacionalizmusok, nemzeti mítoszok, stb.) még sokkal inkább vonzott a román népballadák, Eminescu (ó, csodálatos Luceafărul), Ionesco, Petrescu, Eliade és persze Cioran világa, mint mondjuk Pavić, Danilo Kiš vagy éppen Balašević. Az ismert okokból kifolyólag persze azóta másként alakult a helyzet, persze ennek is ugyanígy örülök. Azért továbbra sem tettem le arról a vágyamról, hogy a szerbhorvát után a román nyelvet is megtanuljam, kínosan hosszúra bővítve ezzel a "nyelvek, amelyeken csetlek-botlok" című listát. Mondjuk az öt évnyi latin és három év spanyol teremt némi helyzeti előnyt; meg hát eddig sem ért komoly nyelvi meglepetés, pedig jártam már a Kárpátoktól keletre, sőt Bukarestben is.
 |  |
| KLIKK | KLIKK |
***
Mostanában arra jöttem rá, hogy a szerb vidéki lét vadromantikája (Radomir Konstantinović: Filozofija palanke) és a román "mioritikus életérzés" (melyet, pontosabban az erre épülő nemzetfelfogást maga Cioran is nemzete legnagyobb átkának nevezte) szegről-végről tulajdonképpen megegyeznek, ugyanaz a gondolkodásmód szülte mindkettőt. (Lásd még: a szerbek, mint "mennyei nép" mítosza.) Viszont ha már itt tartunk, bennünk magyarokban is van egy adag ebből az elégikus szenvelgésből, a hosszas irodalmi példáktól most eltekintenék (bár nem véletlenül lett egy nagyváradi hírlapíróból "az új, az énekes Vazul", s nem véletlen, hogy pont ő írta meg az Octavian Gogához címzett híres cikket.)
Igazándiból a modern értelemben vett európai értelmiség az összes balkáni nép (szerényen magunkat is beleértve) esetében mindig is az ellen a törökös, régies, sáros, negédes, de azért titkon mégis dédelgetett sztereotipikus falusi idill (kafana, sevdah, tányérok-poharak összetörése) ellen küzdött, amiből azután a tipikus cigánynóta és végső soron a Turbofolk is kialakult. Ha a Fényes Porta nem határozta volna el Bécs városának elfoglalását, akkor a Habsburgok nem biztos, hogy érdekeltek lettek volna egy háború kirobbantásában a 19. század előtt. Akkor pedig ma Magyarország területe könnyen lehet, hogy egy Boszniához, Macedóniához hasonlóan vegyesen lakott vidék lenne, Erdély pedig egy második Svájc.
Mi a baja Ciorannak velünk? A kisemberekkel feltehetőleg semmi, a Monarchia kakastollas csendőreivel annál több. Ez volt az a korszak (a huszadik század legeleje, ábrázolásában Móricz a nagymester), amikor a valódi népi kultúrát elkezdte fokozatosan felváltani egyfajta hazafiaskodó, paraszti-kispolgári urambátyám-világ, erőszakos magyarosítás, a "török" értékek teljes feladása, Erdély etnikai homogenizálásának kísérlete, zsigeri pátosz. De nem szeretnék túlságosan hosszan helyette beszélni, ezért most át is adom a szót:
Emil Cioran: Levél távoli barátomnak (1957, részletek)
Nem tudom, milyen választ adjak arra a kérdésére, hogy "fenntartja-e továbbra is előítéleteit kis nyugati szomszédunkkal kapcsolatban, még mindig ugyanazokat az érzéseket táplálja iránta?", legfeljebb meglepni vagy kiábrándítani tudom. Merthogy, tudja, nem azonosak a tapasztalataink Magyarországról.
Maga a Kárpátokon túl született, nem ismerhette a magyar csendőrt, erdélyi gyerekkorom rémét. Ha messziről észrevettem egyet, páni félelem fogott el, és máris menekültem. Ő volt az idegen, az ellenség; "gyűlölni" azt jelentette: őt gyűlölöm. Miatta utálok minden magyart igazi magyar szenvedéllyel. Ami azt jelenti, már ha érdekelnek. Később, a körülmények változtával már nem volt okom rá, hogy haragudjam rájuk. De azért még sokáig nem tudtam elképzelni elnyomót anélkül, hogy fel ne idéztem volna hibáikat és tekintélyüket. Ki háborog, ki lázad? A rabszolga csak ritkán, de a rabszolgává lett elnyomó majdnem mindig. A magyarok közelről ismerik a zsarnokságot, mivel összehasonlíthatatlan hozzáértéssel gyakorolták. A volt Monarchia kisebbségei a tanúk rá. A múltban jól tudták adni a gazdát, a mi korunkban ép ezért bármely kelet-európai nemzetnél kevésbé képesek arra, hogy elviseljék a rabszolgaságot. Ha megvolt a hajlamuk a parancsnokságra, hogyne volna a szabadságra? Erősek lévén üldöző hagyományukban, ismerve az alávetettség mechanizmusát és a türelmetlenséget, fellázadtak egy olyan rendszer ellen, amely hasonlított némileg ahhoz, amit ők szántak más népeknek.
(...)
Bevallom, irigylem szomszédaink pökhendiségét, irigylem még a nyelvüket is, amely vad és szépséges, de szépségében nincs semmi emberi, egy másik univerzum erőteljes és pusztító, imára, ordításra és sírásra alkalmas hangzásaival a pokolból tör föl, hogy megörökítse hangját és fényét. Noha csak a káromkodásokat ismerem ezen a nyelven, végtelenül tetszik nekem, nem tudok betelni a hallgatásával, elbűvöl és megdermeszt, nem tudok ellenállni kedvességének és borzalmasságának, ezeknek a nektáros és ciános szavaknak, amelyek olyan jól megfelelnek az agónia követelményeinek. Magyarul kellene kilehelni a lelkünket – vagy le kellene mondani a halálról.
Egyre kevésbé gyűlölöm a volt gazdáimat. Ha jól meggondoljuk, még tündöklésük idején is mindig egyedül voltak Európában, büszkeségükben és fájdalmaikban elszigetelten, nem hasonlítva a többi nemzetre. Néhány kalandozás után Nyugaton, ahol kimutathatták és kiélhették esendő vadságukat, letelepülővé fajult hódítóként visszaözönlöttek a Duna partjára, hogy ott daloljanak, panaszkodjanak, ott éljék ki ösztöneiket. Ezekben a könnyen sértődő hunokban olyan visszafojtott kegyetlenségből összetevődő melankólia van, amelyhez hasonlót másutt nem találunk: ez olyan, mintha a vér önmagától kezdene álmodni. És végül dallammá oldódna. Lényegükhöz közelien, noha a civilizáció által megérintve, sőt megjelölve annak tudatában, hogy páratlan hordától származnak, áthatva mély és teátrális elbizakodottsággal, amely inkább romantikus, mint tragikus modort kölcsönöz nekik, nem lehettek hűtlenek ahhoz a hivatásukhoz, amely a modern világban nekik kijelöltetett: hogy rehabilitálják a sovinizmust, elegendő pompát és fatalitást vigyenek bele ahhoz, hogy még a csalódott megfigyelő is vonzónak lássa. Annál is inkább hajlok rá, hogy elismerjem érdemüket, mert épp általuk adatott meg nekem, hogy átéljem a legrosszabb megaláztatást: azt, hogy szolgának születtem, és a "szégyen fájdalmait", az összes fájdalom közül a legelviselhetetlenebbeket, ahogy egy moralista állítja. Nem érezte Ön is a kéjt, ami abból ered, hogy objektivitásra törekszünk azok iránt, akik megcsúfoltak, lehurrogtak, bántottak minket, főleg, ha titkon osztozunk bűneikben és gyarlóságaikban?
Ne következtessenek ebből arra, hogy én is magyar rangra akarok emelkedni. Távol álljon tőlem az ilyen elbizakodottság. Ismerem a korlátaimat és tartom is magam hozzájuk. Másrészt ismerem szomszédaink korlátait is, és ez elég, hogy irántuk érzett lelkesedésem csökkenjen, akár egy fokkal is, s már egyáltalán nem büszkélkedem azzal a tisztességgel, ami kijárt nekem, miközben üldöztek.
Kemény, de gyönyörű szavak.
