2012.03.26.
06:00

Írta: bikmakk

Egy szlavofil blogger afférja a szigorú szerb rendőrséggel

Számítottam rá, hogy egyszer ez is be fog következni, csak arra nem gondoltam, hogy ennyire banális dolog miatt kerülök összeütközésbe a törvénnyel, és ennek – valódi jelentőségéhez képest – mekkora feneket kerítenek azok, akik a vicc szerint örökké párosával járnak, hogy meglegyen az előírt IQ-mennyiségük. Habár mostanában egész kulturáltak tudnak lenni, de azért az átlagember (és tegyük hozzá: az átlagmagyar) még mindig egy kicsit összehúzza magát a jelenlétükben. Mármint Szerbiában. Vagy csupán rossz beidegződésről lenne szó?

Szóval igazoltattak a kékek, egyébként életemben először. Úgy értem, eddig még Magyarországon sem történt velem ilyesmi. Persze autót nem vezetek, és tüntetésekre sem járok, rosszban sántikálni pedig végképp nem szoktam, max ha kutyaszarba lépek. Habár csengő az nincs a biciklimen, ám ezt az apró kihágást nem számítom olyan egetrengetőnek. De mondom, még ezért sem meszeltek le soha. Most viszont megtörtént, aminek meg kellett történnie, ráadásul épp egy elég militáns országban, Szerbiában. Na nem a biciklicsengő miatt. (TB-járulék fizetése nélkül én biztos nem fogok Belgrádban kerékpározni, ugyanis igen nagy esélye van annak, hogy elcsapnak, akkor meg hány százezerért fogják begipszelni a lábam?)

Gyalog voltam tehát, mégis megállított két rendőr. Már éppen adták volna vissza az útlevelemet, amikor (szinte mellékesen) rákérdeztek, hogy mikor léptem be az ország területére. Itt követtem el a legnagyobb hibát: megmondtam. Mióta személyi igazolvánnyal is átléphetem a határt Szerbia felé, azóta kényelmi okokból mindig azt mutatom fel a határőröknek a vonaton. (Kis ideig nézik, de amúgy semit nem csinálnak vele.) Ezért az útlevelemben egyáltalán nincsen a belépés idejét tanúsító pecsét. Hogy miért tartom mégis magamnál? Megszokásból. Egyrészt hátha elveszítem a kettő közül valamelyiket, olyankor még mindig hazajöhetek anélkül, hogy új okmányokat kéne csináltatnom a nagykövetségen. Másrészt rebesgetik, hogy vannak olyan helyek, ahol állítólag még mindig nem hiszik el, hogy valóban jó a magyar személyi, és útlevél híján nem engednek pl. bejelentkezni egy hotelbe vagy ilyesmi. Nem tudom, de hátha történik hasonló, ezért nem baj, ha velem van mindkettő. De mivel nincs pecsét, ezért nincs rögzített dátum se. Magyarul bármikor mondhatom azt, hogy pár órája érkeztem Szerbia területére.

Hogy miért van ennek jelentősége? Nos engem pont emiatt büntettek meg: gyakorlatilag azért, mert őszinte voltam, és mit sem sejtve bevallottam, hogy szégyenszemre már több mint egy hete az országban vagyok. Fatális hiba volt

– Van nálad igazolás arról, hogy megérkezésedet követően 24 órán belül jelentkeztél a szállásadódhoz legközelebbi rendőrőrsön?

– Ööö, nincs. Miért, van ilyen szabály? (Oké, tudtam róla, hogy létezik ilyesmi, mert egyszer valamelyik eldugott külügyes honlapon olvastam, dehát annyiféle hülye szabály van! Ha mindegyiket betartaná az ember, az nagyon megnehezítené az életét. Azt gondoltam, hogy ez afféle régről itt maradt rendelkezés, kvázi a múlt rendszer öröksége, melyet biztosan nem fognak ellenőrizni, hisz minek. Az internet meg a mobiltelefon korában attól félnek, hogy nyomomat vesztik? És mi van, ha ide-oda ingázom két vagy több ország között napokig, és sehol nem töltök 24 óránál többet egyhuzamban? Eddig kismilliószor megszegtem már ezt a bejelentési rendelkezést, mégsem lett belőle semmi bajom. A határon kifelé például soha nem szokták kérni a papírt. Soha.)

Van bizony, és ha nincs ilyen cetli nálad, akkor az azt jelenti, hogy szabálysértést követtél el. Helyszíni bírságot szabhatunk ki rád, de ha nem fizeted ki, akkor kapsz egy idézést a törvényszékre, és ott majd elmondhatod, hogy miért nem tartottad be az előírásokat. Húszezer dinárra számíthatsz...

– Nos, nálam nem hogy húszezer, de még kétezer sincs, sőt kétszáz se. (Tényleg nem volt. Euró az volt nálam, de azt meg nekik nem kell tudniuk.)

Márpedig fizetned kell! Addig nem eresztünk. Akarod, hogy bekísérjünk a kapitányságra?

– Az nem lenne jó ötlet... Sőt, azt hiszem, nem szeretnék odamenni. Nézzék, én itt nyilvánvalóan törvényt szegtem, ha egyszer van ilyen törvény, azonban nem tudtam róla. Szánom-bánom bűnömet, és ígérem, hogy ilyesmi soha többé nem fog előfordulni. Hisz nincs is olyan messze a legközelebbi őrs, ráadásul éjjel-nappal nyitva van. Hát miért ne jelentkeznék be, ha egyszer kötelező? (Most már látom, hogy tényleg az, ezért a jövőben tényleg bejelentkezek, semmi az egész. Komolyan.)

Nézd, ez nem kívánságműsor. Mi most nem a piacon vagyunk, és nem alkudozunk egymással, hanem neked ki kell fizetned háromezer dinárt. (Már megy lefelé az összeg, gondolom, ez jó jel.) A bírónak majd magyarázkodhatsz meg sajnálkozhatsz.

– Értsék meg, hogy nálam háromszáz sincs. Nem lehetne most az egyszer eltekinteni a bírságtól, és Önök adnának nekem egy papírt, hogy a mai napon érkeztem? Hiszen az útlevelemben nincs is belépési dátum! Nyugodtan kamuzhattam volna, és akkor már rég mehetnék a dolgomra. De maguk azért frocliznak velem, mert őszinte voltam! Különben sem tudtam, hogy van ez a...

Mit gondolsz, ha én elmegyek Budapestre és ott elkövetek egy szabálysértést, akkor a ti rendőreitek elnézik nekem, csak azért, mert nem tudok az összes szabályról? A törvény nem ismerete nem jogosít fel arra, hogy megszegjék! Egyébként nálatok is van ilyen szabály velünk, szerbekkel szemben! (Na, előhúzta a magyar kártyát...)

– Hát, szerintem elég nagy gonoszság lenne a magyar rendőrök részéről, ha ilyesmiért valóban büntetnék a külföldieket. Elvégre sokan közülük rokonlátogatóba jönnek, és egyáltalán nem evidens, hogy a rendőrségre kelljen szaladgálni. Ahogy én sem nyaralni vagyok itt. Amúgy nekem aztán nincs bajom a szerbekkel, sőt... (Itt kerültem enyhe dilemmába. A cél érdekében akár képes lettem volna arra is, hogy elővegyek valami radikális-hazafias szerb lózungot. De mi van, ha az engem lefülelő komák nem igazán vevők az ilyesmire? Elvégre ott sem mindenki Šešelj-szavazó! Okosnak, taktikusnak kell lenni.) ...szóval én ilyen blogba írogatok Szerbiáról, és rengeteg buta sztereotípiáról rántom le a leplet, hiszen Európa teljesen félreismeri ezt a nagyszerű nemzetet. Néhány dologban persze lehet, hogy igazuk van, de a vádak többségét nagyon felfújták ám. Éppen azért dolgozom, hogy a kendőzetlen igazság derüljön ki. Hogy belássák végre, hogy a szerb alapvetően jóravaló népség, és hogy Szerbia csodálatos ország. (Tényleg ilyet mondtam. Gáz, mi?)

Akarsz egy kitüntetést? Felterjesztünk Tadić elé, hátha ad neked egyet.

– Nem azért. De inkább maguknak kéne egy plecsni, ha már ilyen hatékonyan végzik a munkájukat, közben pedig a valódi bűnözők szabadlábon mászkálnak...

Na, fejezzük be a politikát! Különben sincs jogod Szerbiában politizálni, amíg nem itt születtél és nem vagy állampolgár se! Fizetsz vagy velünk jössz?

– Nem fizetek, és dolgom van. Már így is késésben vagyok. Nem megyek sehová. Nincsen pénzem, úgyhogy hiába is kérnek tőlem. Azért az nevetséges lenne, ha ilyen indokkal becsuknának. Ha pedig tényleg tárgyalásra visznek, akkor kerítek néhány tanút, akik majd igazolják, hogy valójában pár órával ezelőtt szálltam le a vonatról, hiszen az útlevelemben nincs egy darab pecsét sem, még egyszer mondom. Máris hívom az ügyvédemet! (Tényleg ismerek egy vajmagyar ügyvédet Pestről, és még azt is tudom, hogy elég jól beszél szerbül. Csak két gombnyomás lett volna a telefonomon, szerencsére erre nem került sor.)

Tehát nem fizetsz? Ebben az esetben akár ki is utasíthatnak az országból! Hát megéri neked az ilyesmi?

– Ha ezért kiutasítanak, azt biztos megírja néhány lap, arról gondoskodni fogok! (Blöffölni sosem árt. Mondjuk ki törődne egy mezei kisbloggerrel? De ezen már nem volt időm tovább gondolkozni.)

Oké. Talán van egy másik megoldás is, azonban az is pénzbe kerül. (No lám csak.) Telefonálunk a főnöknek, és megmondjuk neki, hogy találtunk valakit, akinek volt ilyen rendőrségi papírja, de elvesztette. Viszont nem emlékszik rá, hogy melyik őrsön jelentkezett be. Hátha ad neked egy "másik" papírt. Azonban ez ettől még mindig szabálysértés, bár kevesebbet kell majd fizetni érte.

– Nézzék, itt van a pénztárcámban némi apró. Ennyi van nálam összesen. (Még jó, hogy az eurót külön tartom.) Akármennyit is kér a maguk főnöke, én egészen biztosan nem tudok többet adni, mint ez a néhány fabatka. De ígérem, ha szerzek pénzt valahonnét és legközelebb találkozunk, akkor meghívom magukat egy burekre, csak most legyenek kedvesek, és engedjenek el. Sietek.

Hát nem hiszem el, hogy egy órája itt veszekszünk veled! Makacs egy ember vagy. Eredj a dolgodra, de nehogy még egyszer összefussunk veled, mert akkor aztán megnézheted magad!

– Köszönöm. Viszlát! (Balra el. Szívem a torkomban, az alsónadrágom pedig erőteljesen csereérett, de legalább megúsztam. Kemény volt.)

Amit az imént előadtam, az netán könnyed traccspartinak tűnik, de tegyük hozzá, hogy szerbtudásom korántsem perfekt, zsaruszlengből pedig még alapfokúm sincsen. Ezen kívül minden harmadik mondatot elismételtettem velük, mert hadartak. A botladozásaimat nem akartam beleszerkeszteni az írásba, ahogy azt sem, hogy egyszer átváltottam angolra, hátha úgy jobban megértik, amit mondok. Az egyikük egész tűrhetően beszélt amúgy, csak nem nagyon akaródzott neki, hiszen ha egyszer értek szerbül, akkor szenvedjek. Hát kösz. De végül rendesek voltak, miután látták, hogy engem nem fognak tudni lehúzni lóvéval. Ugyanis el tudom képzelni, hogy zsebre dolgoztak volna, amit a "büntetés" fokozatos csökkenéséből, meg az "alternatív megoldás" emlegetéséből gondolok. Hát rajtam ne nyerészkedjetek, bazmeg. Ha legalább tényleg átszaladtam volna a piroson vagy bliccelek a buszon, és úgy állítanak meg... Esküszöm fizettem volna, mint a katonatiszt. Aztán meg a fejemet vertem volna a falba, hogy milyen hülye vagyok. Viszont jelen esetben baromira nem követtem el semmit. Gyakorlatilag sem, elméletileg meg végképp nem (útlevél, pecsét). És tudom, hogy nem minden szerb rendőr ekkora surmó, hogy ilyesmiért lemeszeljen, de ha éppen bal lábbal keltek fel és icipicit is magyargyűlölő napjuk van, akkor istenesen meg tudják fingatni az embert. Ha nem én lettem volna ott, hanem valaki más, akkor az illető most talán szegényebb lenne pár ezer dinárral. Persze ez csak feltételezés, lehet hogy mások még nálam is ügyesebben csinálták volna. :-)

Egy dolog holtbiztos: ilyesmi egyszer adódik az életben (mármint hogy megússzak egy hasonlóan meredek dolgot, amikor már törvényszékkel fenyegetnek), úgyhogy legközelebb ha jövök, első utam a kapitányságra vezet majd, ahol kiváltom az idióta kis fehér cetlijüket. Akkora, mint egy bankkártya, kész vicc az egész. Egyszerű kartonpapír, ilyen hajékonyabb kivitelben. Van rajta néhány előre nyomtatott mező, de amúgy kézzel kell kitölteni. Az egyetlen hivatalos elem egy elmosódott bélyegző. Kabaré. Mi van, ha tényleg elveszítem? Ja, semmi, kérek másikat, hiszen még mindig mondhatom, hogy AZNAP JÖTTEM.